Kitartást és Stay Strong MADDOG!

„Mielőtt elestem, megnyertem életem legnagyobb versenyét. Amikor először felébredtem a kórházban, nem tudtam, hogy hol vagyok.” – emlékszik vissza Maddog.

Brett Banasiewicz először adott komolyabb interjút 2012. augusztusi balesete óta. Brett szülővárosa (South Bend) híradójában mesélt magáról.

Alig két éve Brett Banasiewicz még élvezettel BMX-ezett. Fiatal volt és vakmerő. Dew Tour bajnok lett és az egyik legdinamikusabb rider volt a világon. Azonban 2012. augusztus 22-én tragédia történt, csupán két nappal a bajnoki címe után Brett balesetet szenvedett. Gyakorlás közben Virginiában életveszélyeset bukott, a fejére esett. „Nem esett túl magasról. Inkább az volt a baj, hogy nagyon nagy sebességgel esett.” – emlékezett vissza édesapja. Brett traumás agysérülést szenvedett, majd az orvosok mesterséges kómában tartották.

Az esés után se sétálni, se beszélni nem tudott. Szerencsére életben maradt, de egy maratoni felépülési folyamat előtt állt. A következő évben hónapokon keresztül intenzív fizikoterápiára és neurológiai terápiára járt. Szépen lassan egyre jobban lett. Néhány hónappal ezelőtt pedig bringára is szállt, a balesete után először:

„Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz. Újra bringázni őrült ötletnek tűnt.” – mondta Brett.

Azt is bevallotta, hogy a bicózás gondolata megrémítette. Brett közeli barátai azt mondták, hogy nagyon jó hatással volt mind a fizikai, mind a szellemi javulására, az, hogy BMX-re szállt.

„Azokon a napokon, amikor bringázik, látszik rajta, hogy boldog.” – mondta édesapja. „Az a lényeg, hogy boldog legyen. És úgy tűnik, a BMX-én boldog.” – értett együtt édesanyja.

Maddog heti három-négyszer a saját skateparkjában gyakorol, a „The Kitchen”-ben, South Bendben. Hogy mi a motivációja? Hogy visszajusson a Dew Tour-ba, ahol egyszer már a csúcson volt!

„Hiszek abban, hogy egyszer még újra versenyezhetek majd a barátaimmal, azon a szinten, ahol előtte. Az első hónapban csak körbe-körbe mentem a bringámon, próbáltam visszaszerezni az erőnlétemet. Két hete pedig újra beadtam a 360-vázpörgetést Dallasban. Nagyon jó érzés volt” - mondja Brett.

Brett úgy érzi, hogy jelenleg nagyjából a 15-20%-át tudja hozni régi teljesítményének, a szintjének, amin régebben versenyzett. De a versenyzés az, ami előre viszi.

„Vissza szeretnék térni magam miatt és a többiek miatt is a sportban” – mondta Brett.

Szülei is támogatják a visszatérését, bár kicsit visszafogottabb lelkesedéssel.

„Nagyon jól érzem magam a BMX-emen. Ha még el is esek, nem félek, mert tudom, hogy balesetek mindig lesznek.” – meséli Brett.

„Szoktam nézni, amikor a parkban megy jobbra-balra. De amikor a többiek is összegyűlnek egy trükkjére, akkor én inkább elfordulok” – meséli édesanyja, Lisa.

Brett számára most az jelentheti a legnagyobb kihívást, hogy megküzdjön a fizikai korlátozásaival, amik határt szabnak vágyainak, hogy gyorsabban, magasabbra szálljon.

„A memóriámmal is nehéz megküzdenem. Minden trükköt tudom, hogy kell beadni, de a testem még nem áll rá készen. Küzdök az emlékeimmel. Ez el fog tartani egy ideig. Az esésem előtt tanultam új trükköket, és ez boldoggá tett. Most pedig az tesz boldoggá, hogy újra megtanulom a trükkjeimet. Nagyon jó érzés. Újra élek. És ez tetszik!” – Brett Banasiewicz „Maddog”

Nemsokára szerintem újra az élmezőnyben láthatjuk!

Most már visszagyúrta a vázpörgetést is.

STAY STRONG BRETT!!

Aki nem ismeri Brett történetét, vagy csak félfüllel hallotta, elolvashatja egyik régebbi cikkünket róla:

http://livetoride.hu/2013/02/08/brett-banasiewicz-mesel-a-baleseterol/

“Most, hogy már az agyam és a testem is kezd gyógyulni, tudtam kérdezni arról, hogy milyen komoly a sérülésem a múlt augusztusi esésemből. Semmire nem emlékszem az esésből, még csak az esés előtti pillanatokról sem, például arról, hogy megnyertem a Dew Cup-ot. Szerencsére a régebbi emlékeim helyre álltak, habár a kómából felébredve azok is ködösek voltak. Már tudom, hogy számos sérülés és vérzés keletkezett az agyamban, a duzzanattól még el is mozdult, aminek hatása volt több dologra is pl. a testhőmérsékletem szabályozása, a rövidtávú memóriám, a koncentrálóképességem, a hangulatom, a látásom, a nyelési képességem, az arcizmaimat mozgató idegek, a nyelvem és még az is, ahogy alszok és álmodok.

Az elmúlt 5 hónapra sem emlékszem igazán, kívéve ha valaki segít feleleveníteni az emlékeket vagy képeket mutat. Azt mindig tudtam, hogy ki vagyok, kik a családtagjaim és barátaim, ezért ezeket nem kellett újratanulnom. Mivel intubálniuk kellett az orvosoknak amikor megállt a légzésem  a mentőautóban(ez azt jelenti, hogy letoltak egy csövet a torkomon a tüdőmbe, azaz halott voltam abban a pillanatban) megroncsoltak pár ideget és izmot, ezért nem tudok még úgy beszélni, mint régen.

Az agyi sérüléseim miatt beszélek lassabban, de mint minden, ez is begyógyul. Pláne, hogy a gyógykezeléseken ezerrel kűzdök ezért. Azt is megtudtam, hogy szétrepedt a bal szemöldököm és valószínűleg megsérült az a rész, ami kontrollálja a bal szememet. Ezért spéci szemüveget kell hordanom, ami majdnem olyan, mint egy party-szemüveg. Így tudom fejleszteni a látásomat és azt, hogy tudjak követni dolgokat a szememmel.

Megsérült a májam is. Ezt sokáig kezelték a kórházban. Megsérült a jobb tüdőm is. A gerincem nyaki csigolyái is. Bőr és arcüregi fertőzésem is volt. Sokszor rosszul reagált a testem az orvosi kezelésekre. De most boldogan jelentem ki, hogy kezdek felépülni. Az agyam megdagadása visszahúzódott, már majdnem teljesen megszűnt. A hangszálaimat is megműtötték, de még jön egy pár. Napról napra erősebb vagyok. A bal oldalam ideiglenesen lebénult, de szerencsére már tudom teljesen használni, csak még gyenge vagyok. Tudok sétálni, még futni is, boxolni, dobni, súlyokat emelni és gyakorlatokat végezni az egyensúlyozást és koordinációt fejlesztve. Az elmém erős és minden erőmmel azon vagyok, hogy visszaálljak arra a szintre, mind fizikailag mind szellemileg, mint ahogy az esés előtt voltam.

Már nagyon vissza akarok ülni a bringámra, de még nem tudok, legalábbis úgy, ahogy én azt szeretném, de már nincs messze! De azért még egy elég hosszú út áll előttem…

Az orvosok azt mondták apámnak és az edzőmnek, hogy még 2 év mire önmagam lehetek teljesen, legalább 6 hónap, hogy egyedül járhassak és legalább 9-10 hónap, hogy rendesen beszéljek. Namost én megmutattam az orvosoknak, hogy is van ez: már 3 hónap után jártam, kb ekkor már beszéltem is. Ezer százalék, hogy nem kell 2 év, hogy önmagam legyek! Szeretném, ha megértenétek, hogy ez mennyire frusztráló számomra. Beszélni és bringázni akarok, jobban, mint bármit, mindenemmel azon vagyok, hogy ez minél hamarabb meg is történjen az orvosok, gyógyászok, a családom és barátaim segítségével.”